Marci

Láttam sorstárs családokat, nevető és magabiztos anyukákat, kiegyensúlyozott autista fiatallal, és láttam aggódó, tanácstalan, elkeseredett szülőket, akik feladták. Az első években bíztam a pedagógusaiban. Biztonságot adott nekem az iskola és ők, az a tény, hogy mindig volt kihez fordulni kérdésekkel, segítségkéréssel, de féltem attól, hogyha megnő, és már nem lesz iskola, akkor kihez fordulhatok, ha valamit nem értek, vagy nem tudok megoldani? Kínzó volt az az érzés, hogy nem voltam ura a helyzetünknek. Aztán egyre jobban megértettem Marcit és a támogató lehetőségeket. Egyre jobban kézben tudtam tartani a mindennapokat, megízleltem, hogy vannak eszközeim, stratégiáim ahhoz, hogy minél teljesebb lehessen az életünk. El tudtunk menni nyaralni, strandra, a tesójának a kézilabda meccseire, és voltak barátaink. Marcika mindig nagyon aktív volt, egy embernek mindig ott kellett lenni vele. Ahogyan nőtt egyre gyorsabb, erősebb volt. Ennél azonban nehezebb az, hogy ami egy kicsi gyereknél még „belefért”, az egy nagyfiúnál már nagyon furcsa. Marci boldog abban a világban, amit ő megért, és én elfogadtam azt, hogy minket „ilyennek” lát a környezetünk. Őt nem érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek. Én ezt a boldog „nemtörődökvele” képességet kaptam Marcitól. Megértem, és egy idő után azt éreztem, hogy egyetlen feladatom van a környezetemben lévő emberekkel: ha nyitottak, érdeklődőek és kérdeznek, akkor nyíltan és közvetlenül meséljek az életünkről. Ha nem, akkor túl kell lépnem! Az ezen való kesergés nem fér az életünkbe.

Marci különleges érdeklődése főként az emberek felé irányul. Nagyon szeretne kapcsolatba kerülni, valamit közösen csinálni kicsi gyerekekkel és minden felnőttel, aki a közelébe kerül. Nem tudja hogyan kell barátkozni, és nem beszél. Minden embert megfog, a szemükbe néz, húzza a kezüket, szeretne velük játszani. Erre minden ember reagál – az emberek többsége kedvesen. Ettől Marci boldog és motivált, hogy mindenhol és mindenkivel próbálkozzon. Ha sok olyan időszak van a napunkban, amikor más emberekkel kapcsolatba kerülünk, akkor mindketten nagyon elfáradunk. Ő izgatott és nagyon pörög, én pedig folyamatosan kontrollálom, igyekszem a normálishoz közelítő viselkedésre bírni, és elnézéseket kérek. Ha barátok, vendégek jönnek hozzánk, akkor Marci minden pillanatát az köti le, hogy elérje a vendégeknél, hogy vele foglalkozzanak, vele játszanak. Amikor nem jön senki, akkor a „vendégek” napirendi kártyával jelzi, hogy szeretné, hogy vendégek érkezzenek. Rendszeresen megmutatja azoknak az embereknek a fényképeit, akiket ismer – valószínűleg hiányoznak neki. Ez nehéz, nem érzem igazságosnak azt, hogy ő nem tud telefonálni, és közös programot kezdeményezni azokkal az emberekkel, akik hiányoznak neki – ebben kiszolgáltatott. De nem is érti, hogy ezek a kapcsolatok, közös programok, élmények két emberen múlnak. Nem érti a dolgok elmúlását sem. Félek pl. attól a naptól, amikor már hiába megyünk a nagymamáékhoz, mert ők nem lesznek ott. Szerintem az nagyon nehéz időszak lesz.

Ha újra kezdhetném, akkor ugyanúgy a felnőttkorra koncentrálnék. Mindennek az az értelme, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott élet építőköveit rakjuk le. Ugyanúgy tanulnék; amit csak lehet, megtanulnék, hogy a lehető legjobban támogathassam a gyermekem fejlődését és boldogságát, megalapozhassam a jövőjét. Legyen közös nyelvünk és közös életünk. Amit másként csinálnék? Egy percet sem töltenék azzal, hogy a sebeimet gyógyítgatom, hogy azt keresem, hogy mitől múlhatna el! Marci az én fiam! Rengeteg boldog percet, és sok-sok értékes tanulást ajándékozott már nekem! Tisztelem a küzdelmeiért, együttérzek a nehézségeivel. Szeretem feltétel nélkül és talán eggyel erősebben, mert nagyobb a féltés bennem. Nem cserélnék el semmit az életünkből, ezek vagyunk MI, ez a mi boldog és egymást szerető életünk! Mindenki életében vannak nehéz pillanatok, a miénkben is. Ezt így fogadom el.

Mit üzennék? Minden perc elvesztegetett idő, amit azzal tölt az ember, hogy jó ez így, vagy rossz. Mindent meg kell érteni, meg kell tanulni. Ha ezt megteszi az ember, akkor felfedez egy másként működő, de csodálatos világot, ami irányítható, élvezhető és ugyanazokat a lehetőségeket adja. Lesznek stratégiák, amik közös nevetésekhez, közös programok megéléséhez vezetnek. A büszkeség és hála érzését adja mindaz, amit megugrunk, meg tudtuk csinálni közösen és boldogan. Nem érdemes siratni azt, amit elveszítettünk, élvezni kell azt a különleges dolgot, amit a gyermekeinkkel kaptunk.